Indonéziában önkénteskedtem

Ez nekem kell, csinálni akarom! Segíteni szeretnék, mindegy hol, csak messze, nagyon messze…

Ezek a gondolatok voltak bennem, mikor először hallottam a lehetőségről, és így is vágtam bele az indonéziai kalandomba. A családom nagyon aggódott, hogy ilyen helyre megyek, nem biztonságos nagyon sok szempontból, sosem voltam még ilyen messze, főleg nem egyedül. Ezekkel persze alig foglalkoztam, hittem benne, hogy nekem ez lesz a legjobb, és majd én bebizonyítom, hogy nem is olyan veszélyes ez az ország, és igenis nagyon jó élmény lesz.

Június 16-án egy késő délutáni órában érkeztem meg a 35-40 ⁰C-ba, hosszú szőke hajjal, 170 cm magasságommal. Nagyjából az összes szem rám szegeződött a reptérről kilépve, emellett még egy 4 órányira lévő városba, Bandungba el kellett jutnom. Angolul senki nem beszélt, viszont

mindenki segíteni akart, amit nagyon nem értettem, még féltem is. Netem nem volt, így muszáj volt a számomra elsőre tolakodónak tűnő emberekre támaszkodnom. Kb. 100-szor elmagyaráztam, hogy buszt keresek, és nem szeretnék taxival menni, mire sikerült beülnöm egy kisbuszba, amiben csak bízni tudtam, hogy oda megy, ahová én szeretném.

Hová visznek? Mikor érkezem meg? Onnan hova tovább? Biztonságban vagyok egyáltalán? Semmit nem tudtam, csak azt, hogy bíznom kell az emberekben és elfogadni, hogy valószínűleg nem úgy lesznek a dolgok, ahogy terveztem. Ez jellemezte a hat hetem minden egyes percét. Nem tudtam mindig, hogy hogyan lesznek a dolgok, terveim voltak mindig, de általában nem sokat segítettek. A busz Indonéziában akkor indul el, amikor megtelik; ha szőke a hajam, akkor messziről köszönnek; nyugati ételt úgyse kapok; városi dugók miatt mindig kések; viszont segítséget mindig, bárkitől kapok, akár kérés nélkül is, és talán ez volt a legpozitívabb csalódásom, amit valaha tapasztaltam.

Hat hét alatt tartósan beteg gyerekek mindennapjait tettem szebbé, játszottam velük és bemutattam

a magyar kultúrát.  Nagyon különböző volt a korosztály, az angoltudásuk pedig elég gyenge volt, de ennek ellenére is meg tudtuk értetni magunkat és vidám hangulatot tudtunk teremteni a napok során. Eleinte nagyon féltem, hogy mennyire lesz más egy beteg gyerekekkel foglalkozni, de az első pillanattól kezdve rengeteg energiát adtak és mosolyogva, ölelve vártak minket, önkénteseket minden reggel, búcsúzáskor meg mindenkinek nagyon nehéz volt. Ezek a gyerekek életük nagy részét kórházban töltik és jó volt látni, hogy akár egy kicsit is, de tudunk nekik segíteni. A nehéz része az volt, hogy a mindennapos találkozások során mi is megtapasztaltuk a legszörnyűbb pillanatokat is, amire hiába próbáltam készülni, átélni sokkal nehezebb. Ez a hat hét teljesen megerősítette bennem, hogy a jövőben sokkal többet tegyek a hasonló helyzetű gyermekekért.

Azt hiszem, a végtelenségig tudnék mesélni az utamról, hogy milyen hatással volt rám, milyen élményeim voltak és kikkel találkoztam a nyár során, de rövidre zárva csak annyit mondanék, hogy egy felejthetetlen, életre szóló élmény volt, amit bármikor szívesen újracsinálnék és újraélnék.

Ha szeretnél hasonló élményeket szerezni, alább válogathatsz hasonló külföldi önkéntes és gyakornoki lehetőségeink között. Karen malajziai beszámolóját pedig itt érheted el, amennyiben hasonló kalandról olvashatsz.

Recommended Posts